Hálanaplót írok, minden nap. Ez az én titkom, amit most megosztok veletek - persze nem a tartalmát, hanem a miértjét.

Nem is tudom, mikor hallottam először erről a módszerről... aztán sokáig kényszeredetten kezeltem a dolgot. Nyitottam egy oldalt a bullet journalomba, ahova minden áldott nap vissza kellett térnem és felírnom egy dolgot, amiért hálás vagyok.

Hálás voltam a családomért, az egészségemért, a hétvégéért, a családomért, a férjemért, a családomért és így tovább. Hamar egyértelművé vált tehát, hogy ezt az egészet nem nekem találták ki. Megvagyok én hálanapló nélkül, gondoltam, eddig is megvoltam - ezután se lesz máshogy. Aztán persze máshogy lett.

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy a járványhelyzet miatt mégiscsak szükségem lenne valami pozitív alaphangulatra itt a nagy búslakodás-szorongás közepette. Február végén cseréltem le a megszokott A5-ös méretű bullet journal füzetemet egy Poket Pöttyös Füzetre, először pusztán a mérete miatt: szükségem van papírra, különben nem fog az agyam, de amióta iPaddal mászkálok - grafikusi ambíciók -, azóta szűkös a hely a táskámban. Na meg ha valamit mindennél jobban utálok, az a cipekedés. Szóval életre szóló barátságot kötöttünk a zsebfüzetkémmel, amiben a lapok pont elegendőek ahhoz, hogy felírjam a napi teendőimet, jegyzeteimet és a végére, zárszóként odabiggyesszek egy napi hálát. Miért vagyok hálás mostanában? Ez a napomtól függ, február 23-án - találomra ütöttem fel a naptáramat - a nagymamám leveséért voltam hálás. 

Megteremtettem magamnak a lehetőséget arra, hogy a napomat egy pozitív gondolattal zárjam. Leülök, átolvasom, hogy miket tettem meg, kipipálom, amiket elfelejtettem kipipálni. Egy-két szóban rögzítem a fontos történéseket, beütemezem a másnapi teendőket. 10 perc maximum, inkább csak 5. Ha ezzel végeztem, minden oldal aljára írok egy gondolatot valami olyan dologról, ami igazán fontos. Egy ölelés, egy beszélgetés, egy linzer karika. Ma toplistás a délután jutalom-islerem, de még tart a verseny.  :)

Hogy mire tanított meg a hálanapló? A tudatos jelenlétre. Általa vagyok képes benne maradni a pillanatban, átadni magam a szépségnek, örömnek, kiélvezni azt és elraktározni magamban későbbre. Mindig ott motoszkál a fejemben, beköltözött a gondolataim közé, hogy hálával tekintsek arra, amit eddig adottként kezeltem. Hogy valójában, 100%-ban ott legyek azokban a pillanatokban, testileg-lelkileg, amelyekről úgy gondolom, hogy igen, erre megéri időt szánni és igen, erre emlékezni akarok. Élni akarok, nem vegetálni, és ebben a mostani, viszonylag szociálisan ingerszegény szituációban fontosnak tartom, hogy nyitott szemmel járjunk és tudatosan keressük azokat az apróságokat is, amik képesek valami pozitívat elindítani a lelkünkben.

Ezzel az írásommal Téged is arra szeretnélek buzdítani, hogy ne felejtsd el megélni a szép pillanatokat még a nehéz időkben sem, és merj hálát adni az olyan apróságokért is, mint az első finom tavaszi szellő érzése az arcodon vagy egy édes napsugár a kertben délután. Ne menj el a dolgok mellett, amik boldoggá tehetnek. 

Ezer puszi,

L. ♥